A kínai orvoslás - a kelet tudománya

Az orvostudománynak az a rendszere, amely a régi Kínában alakult ki, gyakorlatilag változatlanul él napjainkban is. Ez a rendszer nagymértékben különbözik a többi ősi keleti kultúra tudományától, amelyek első állomásai a mai modern nyugati orvostudománynak.
A kínai orvoslás nagy súlyt helyezett a betegségek megelőzésére, a tanácsok általában a helyes életmódról szóltak. A táplálkozásnak különleges figyelmet szenteltek, mert „a betegség a szájon keresztül hatol be".
A kínai gyógyászat arra törekedett, hogy az egész szervezetet erősítse. Ezért diétát, masszázst, napfürdőt, vízgyógyászatot és gyógytornát alkalmaztak.

A kínaiak képzeletében az emberi szervezet a világ kicsinyített másaként élt. Úgy képzelték, hogy az emberi szervezetben lejátszódó folyamatok a világot alkotó elemek változásaival kapcsolatosak. Az embert nem választották el a természettől.

A kezdetekről

Kínában nagyjából az időszámítás előtti 400. évig a vallás és a mágia az orvostudománytól szétvált, és az orvoslás olyanok kezébe került, akik azt hivatásszerűen művelték. Az orvosok államilag szervezett rendszerben és tevékenységüktől függő besorolásban dolgoztak.
A kínai orvos úgy próbálta gyógyítani a betegséget, hogy helyre akarta állítani a harmóniát és az egyensúlyt egyrészt az öt alapelem - a föld, a víz, a tűz, a fa és a fém - között, amelyekről azt hitték, hogy azok építenek fel mindent, másrészt a két szembenálló, de egymást kiegészítő erő a jin és jang között. A jin a sötét, nedves, női jellegnek, a jang a fényes, száraz, férfiúi tulajdonságoknak felel meg. A kínaiaknak az a felfogása, hogy ezek egyike a másik nélkül nem létezhet, kitűnik a két szó eredeti jelentéséből is: a jin a domb árnyékos oldalát, a jang a napos oldalát jelenti.

A kínai orvoslásról való tudomásunk nagy része a Nej-csingben található, amely szabadon „A fizika kézikönyvé"-nek fordítható, és feltételezhetően i.e. 479 és 300 között állítottak össze. A munka az arany császár, Huang-Ti, és miniszterelnöke, Csi-Po beszélgetését tartalmazza, és csaknem kizárólag akupunktúrával foglalkozik. Ez a kezelési módszer a kínai felfogás szerint lehetővé teszi, hogy az energia (csi) behatoljon a szervezetbe vagy elhagyja azt annak a 365, (más orvosi iskolák szerint 600) pontnak az egyikén, amelyekbe a meridiánok lefutásának megfelelően, finom tűket szúrtak be. A meridiánok függőlegesen elhelyezkedő utak, amelyeken keresztül a csi áramlik, és közülük minden egyes kapcsolatban van valamelyik más szervvel. A meridiánok nem azonosak az idegek lefutásával.

Módszerek és gyógyszerek

A kínai gyógyászat sajátos és mindenre használt gyógyító eljárása az akupunktúra. Ezt hosszú fém, esetleg csonttűvel végezték, olykor egész mélyen szúrták a testbe. A kínai orvos szerint az akupunktúra ismét helyreállítja a szervezet megzavart vér-és nedvkeringését. Minden betegségnek megvan a pontos akupunktúrás helye (körülbelül 400) pont.
A kínai orvos moxibustio (moxa-terápiaként ismert napjainkban) alkalmazásával is kezelte betegeit. Ilyenkor egy moxa-kúpot (fekete üröm porrá tört leveleiből álló kis halmocskát) gyújtottak meg az előírásnak megfelelő akupunktúrás ponton. A hő és a következményeként kialakuló égési hólyag feltételezésük szerint a jang befolyását növelte, az újabb fájdalom nyilvánvalóan háttérbe szorította a betegség okozta eredeti panaszt.
Óriási mennyiségű gyógyszert használtak. Hozzávetőleg 2000 alapanyagból és 16000 gyógyszerből választhattak. Nem mind volt növényi eredetű, és közülük sokat - nyugati szemmel nézve - furcsának vagy undorítónak találunk. Porított tengeri csikót adtak pl. golyva ellen, Kígyóhúrt egyes szembetegségre, polip (szépia) festékanyagát ecettel keverve szívbetegség ellen és elefántbőrt a nehezen gyógyuló fekélyre.
Minden főszerv olyan színű orvossággal kúrálható, amilyen színűvé a szerv a bőrt festeni tudja. Leghíresebb növényi gyógyszerük, melyet a gazdagok naponta isznak, a ginseng gyökér (zsen-sen). Alkalmazták TBC, vérszegénység, lázas betegség esetén. Használták a citrust, kámforfát, rebarbarát, indiai kendert, fiatal bambuszhajtásokat, teát, hagymát, bürköt, a fák gyantáit, stb. Az állati eredetű gyógyszerek közül ismeretesek voltak a foltos szarvas még bőrrel borított agancsa, a mosusz, az állati máj és velő, de különösen nagyra becsülték a tigris belsőségeit és vérét, a tigrisfogat, a hosszú élet elérésére pedig macskaagyvelőt chrysanthém virággal, az örök élet jelképével. Vérköpés esetén csontenyvet adtak.
Patikájukban értékes a vas, az arzén, melyet golyva, köszvény, malária esetében adagolnak, valamint a syphilis ellen a higany. Ezen kívül ásványi gyógyszerként antimont, ként és magnéziát is használtak. Bőrbajokban kénes fürdőket rendelnek.
Receptre gyógyszerhasználati utasítást nem írnak. Elvük, hogy a természet mindenkinek megmutatja, hogy meddig szedje az orvosságot. A kúrába bevonnak még varázslást, talizmánokat is. A test főszervei a szív, tüdő, máj, vese és bél, melyek különböző színt produkálnak: vöröset, fehéret, kéket, feketét és sárgát. Belőlük ismerhető fel a betegség székhelye. A szervek egymással összeköttetésben állnak. A szervek táplálója a vér, mely a vénákon át szállítja a pozitív és negatív tulajdonságokat. A pulzus oka a meleg, s mivel minden testterületen más-más a meleg mennyisége, a pulzus is ennek megfelelően változik.

Okok és érdekességek

A betegségek okai külsők és belsők. Külső okok a szél, a hőmérsékletváltozások, a nedvességi viszonyok, a táplálékhibák, fáradtság, mérgek, rovarok és csúszómászók; az emberben létező okok a szenvedélyek, a gond, a félelem, érzelemhullámzás. A diagnózis sok nehézséggel jár, mert az orvos figyelmének sok mindenre ki kell terjednie. A kopogtatás és hallgatózás ismeretlenek, a vizsgálat fő pontja a pulzustapintás, mely órákig is eltarthat.
Gyógyszertáruk fő részét növényi drogok képezik. Hosszú recepteket írnak, a komponensek hatását nem kutatják.

A bonctan elhanyagolása kihat a kínai sebészetre is. Tulajdonképpen nincs is a kínai orvostudománynak ilyen ága. Nagyobb, véres műtétektől a törvények tiltanak. Az orvost a büntetéstől való félelem is visszatartja a sebészi beavatkozástól. Ami sebészetet folytatnak, az a fürdősök és borbélyok kezében van. Tudnak vérzést csillapítani, ficamodott vagy törött tagot helyre tenni. Ilyenkor bambusznádból kis síneket kötöznek a törött végtaghoz. Sebészeti gyógyeljárásaik a gyapottal való égetés, a tűszúrás (akupunktúra), a masszázs és az ojtás. Az ojtást himlő ellen végzik. Vagy a beteg ingét adták el, vagy a himlőhólyagocskák tartalmával közvetlenül ojtottak. Ilyenkor a himlős beteg himlőhólyag-váladékával oltják be az egészséges embert. Ezáltal enyhébb lefolyású himlőben betegszik meg az adott személy, s utána egész életére védettséget szerzett. A beoltás úgy történt, hogy a himlőhólyag beszáradt váladékát az egészséges ember orrnyálkahártyájába dörzsölték be.